2018. május 16., szerda

Madárszárnyon az ősök földjén - Sopronban meséltem


Régi álmom vált valóra a soproni meghívással. Hiszen régesrég a mesék földje nekem ez a város: a gyerekkori meséké, amiket apukámtól és nagymamámtól hallottam. 

Évek óta járok ide és a környékre családtörténetet kutatni. Minden kő, utcasarok ismeretlenül is ismerős, tudom, hol van az a pinceablak, ahová apukám gyerekkorában az indiántörzs nevét festette amit játékból alapítottak a barátaival, melyik utcában élt kicsi korában és hol fürdött tilosban. Sok régen, vagy sose látott rokonnal sikerült találkoznom itt, akiktől újabb és újabb kirakós darabokat, történeteket kaptam és mindig lelkendezve hívtam fel aput, hogy mire jöttem rá a családtörténetből. 


Kicsit boldog-szomorú fellépés volt ez a mostani gyerekelőadás, hiszen az első olyan soproni utam volt, amikor már nem volt kit felhívni telefonon az új hírekkel. 



De az elmúlt évek alatt történt valami: már nem csak távoli, mesebeli hely volt Sopron, minél többet jártunk ide nyaralás ürügyén kutatni, annál több barát, valódi kedves ismerőssé lett távoli (és közeli) rokon került az életembe. Így amikor a Széchenyi István Városi Könyvtár Madarak-fák napja alkalmából mesélni hívott, jócskán láttam ismerős arcokat a közönség soraiban. 

Rettentően szeretek ismerősöknek (is) mesélni. Mások talán lámpalázasok lesznek a helyzettől, hogy olyasvalaki előtt kell színpadon megszólalni aki egy másik közegből már ismer, nekem szárnyakat ad. Egészen különleges érzés volt pedig azoknak mesélni, akik egy kicsit részei annak a mesének, amit gyerekként hallottam. Mert dédanyám kedvenc öccsének ükunokái vagy apukám gyerekkori jóbarátai. 

épp dedikálok Gombóc tündér mögött :)


Játszottunk egy jó kis, kopogós esőt szivárvánnyal, meséltem hangyákról, baglyokról, sötétségről és világosságról. Egészen remek, lelkes közönségem volt, amit innen is köszönök nekik. Még az új könyvemet, A tündérkapu titkát is dedikáltam a könyvtárnak és egy lelkes olvasónak.

Hozzák a könyvem dedikálásra :)



Az előadás után a Fertő-tóhoz is kimentünk, ahol torkuk szakadtából karicsoltak a nádirigók (többüket láttuk is), a hajó körül csérek kapkodták a vízből a halat, a parton pedig a nyári ludak vezetgették a pelyhes fiókáikat. 

Igazi Madarak-fák napja volt a tóparton és a könyvtárban is, a szívemben pedig békés, tavaszi visszaemlékezés. Nekem, itt a Földön az a dolgom hogy a meséket tovább mondjam, madarakról, fákról és emberekről. 



2018. május 2., szerda

Lógós szerző lilában - Könyvfesztiváloztunk





Róbert Katalin fotója
A lógós szerző- vagyis én- aki idén nem maxolta ki igazán a Könyvfesztet. A saját dedikálásomon kívül a hotdogosig sikerült eljutni, bevallom őszintén, végül egyetlen könyvet sem vettem, még könyvnek látszó ékszert se, pedig feltett szándékom volt.

Van ugyanis egy szuper ékszerkészítő, Ediba aki elképesztően szépséges, könyvecske alakú gyűrűket, fülbevalókat és medálokat készít, amik rettentően alkalmasak arra is, hogy a gyerekolvasók figyelmét felkeltsék. Meg lehet bennük egészen picike meséket tartani. Hát ezért fáj a fogam egyre. Csakhogy Edibát majdnem olyan nehéz lefülelni mint a tündéreket, hiába lesem az oldalát, általában messze árul, vagy már pont elindultam máshová mire kiderül, hol lesz. Most is így jártam: mire föleszméltem mindenféle baráti találkozókból, már épp bezárt. Így kénytelen leszek Könyvhéten levadászni egy szép medált magamnak, ha ott kint lesz. 




Amit még nem vettem, de akartam: az egy Parti Nagy Lajos kötet, méghozzá a Szódalovaglás című. Valaha azt hiszem @encsy_eszter javasolta a moly.hu -n, és gondoltam hogy ha csak egy könyvet veszek a fesztiválon akkor ez lesz az. De erre se futotta végül az időből, így megrendeltem a legközelebbi könyvesboltban. Sebaj, támogatom vele a helyi kisvállalkozó könyvkereskedőt, aki ráaádsul aranyos volt, mert beengedett fagyival a boltjába (!) és teljesen képben volt, hogy éppen mivel foglalkozik Varró Dániel meg Parti Nagy Lajos. Nem mellesleg kaptam törzsvásárlói kártyát és ajánlott színházjegyet is. 


Róbert Katalin fotója



De akkor mi a fenét csináltam mégis a Könyfeszten? Hát, először is kis híján elkéstem. Mert a Farkaserdőből rohantam át dedikálni, Káposztásmegyerről. Ilyenkor tavasszal ugyanis folyton változnak a szerepeim. Lehet, hogy ugyanazon a napon délelőtt bakancsosan-nadrágosan teperek a szúnyogosban, délután pedig kiengedett hajjal, lilában és tündéresben várom az olvasókat. Másnap ugyanis gyerekcsoporttal kirándultam az erdőben, így fel kellett deríteni előre, merre szól a fülemüle, hol nő a turbolya, hol érdemes játszani és főleg mikor merre kell kanyarodni hogy ne tévedjek el. 

Hát így esett, hogy rohanvást, utolsó pillanatban érkeztem a Könyvfesztiválra, de amikor már épp frászt kaptam volna hogy lekésem a saját dedikálásom, ahogy a mesében is mindig felbukkan a csodálatos segítő, épp ott üldögélt @Zonyika és @atalant, akik készségesen útba igazítottak. Így aztán kissé lihegve de éppen időben lehuppantam Róbert Kata és Novák Vica mellé. 


És akkor nagyon-nagyon sokáig (de legalábbis hosszú percekig) nem történt semmi... és Vicával már komolyan kezdtünk nekikeseredni, hogy ez a pénteki időpont pocsék választás lehetett, amikor szépen elkezdtek sorjázni az olvasók. :)



Egészen meglepő olvasók is: egy középkorú, hivatalos külsejű úr is odajött hozzánk és az orrunk alá dugta a könyveinket egy titokzatos névvel, hogy ennek a valakinek dedikáljuk. Roppant furcsa volt a helyzet, így rákérdeztem, honnan is hallott rólunk? És akkor mesélte el, hogy ő tulajdonképpen egy könyvgyűjtő úr ügynöke, a megbízója pedig dedikált könyveket gyűjt. Úgyhogy most bekerülünk a gyűjteménybe egyenesen Petőfi Sándor dedikációja mellé. Azóta se tudom, valóban ez volt-e az igazság, vagy egy vicces kedvű apuka volt mégis, aki fapofával mondott nekünk egy jó nagy hülyeséget. Akár hogy is van, jó szöveg!


@Littlewood is befutott a kisfiával, és elláttak minket dedikálni valóval és oreo keksszel (amit innen is köszi, a férjem nevében is, aki végül elfogyasztotta). ;) És még jónéháány barát, ismerős  ugrott be, ha másért nem, tündérkavicsért és egy puszira.

És végül így telt el a Könyvfesztivál utolsó egy órája: beleszaladtam nagyon kedves, egyetemi jóbarátaimba, akikkel hotdogoztunk, ők helyettem is söröztek, és észre se vettük, amikor zárt a fesztivál. Szóval a lógós szerző talán nem is olyan lógós, hanem még a könyveknél is jobban szereti a barátait, akikkel beszélgetni lehet. :)



2018. január 10., szerda

Volt egyszer egy 2017 - és mit is olvastam akkor?


"– A nagymamámat Hét Csillagnak hívták – mondta. – Bölcs asszony volt. Csak fekete lovai voltak és a cinege volt a medicinája."
137. oldal

Frank B. Linderman: Csinos Pajzs A varjú indiánok orvosságos asszonya
Újra könyves pótszilvesztert tartok: a karácsonyi és újévi nagy nyüzsgés után most van végre időm kicsit leülni, elmerengeni az elmúlt év olvasmányain. Határozottan jól sikerült év volt: 97 könyvet olvastam el! 

Legnagyobb figyelmet 2017-ben a műmeséknek szenteltem. Azért is, mert részt vettem @imma Gyermekirodalmi felfedezők! című kihívásán a moly.hu-n.  Nem mintha nehezemre esett volna havonta egy mesekönyvet elolvasni, őszintén szólva alaposan túl is teljesítettem. A kihívás lényege az volt (hogy a végén szereztem egy cuki, lovagló kacsás plecsnit....nem is! :). Szóval azt a feladatot kapták a bátor vállalkozók, hogy havonta olvassanak el egy olyan gyerekkönyvet, amit előttük még senki sem értékelt a moly.hu-n. Én idegen nyelvű mesekönyveket választottam, így összekötöttem a kellemeset a hasznossal: kicsit rászorítottam magam a nyelvtanulásra is. Összesen 20 gyerekkönyvet olvastam el angolul, hatot pedig németül. Még magyarul is találtam két olyan könyvet, amit előttem más nem értékelt. Az egyik a Babaváros című könyv volt, ami után fel kellett forgatnom fél Budapestet, hogy ráleljek: ugyanis édesanyám legkedvesebb gyerekkori könyve, és szerettem volna neki szerezni egyet karácsonyra. Sikerült! :) 




De mik voltak a kedvenceim az idegen nyelven olvasott könyvek közül?

Jill Murphy Worst witch sorozatát már 2016-ban kezdtem el, 2017-ben sajnos a végére értem. De örökre a szívembe zártam a rám igencsak hasonlító, kétbalkezes, örökké lógó cipőfűzőjű boszorkánypalántát. Harry Potternél bájosabb, kevésbé véres történet, kisebb gyerekeknek is jó olvasmány lenne ha lefordítanák magyarra. 

Lucy Daniels is olyasvalaki, akit nagy kár, hogy még nem fordítottak le magyar nyelvre. Főhősét, az állatorvos szülei körül tébláboló, állatszerető kislányt szerintem hamar megkedvelné a magyar közönség is. Ő is visszatérő kedvencem. 

Nagy meglepetést okozott a Dagály Utcai Könyvtár polcáról véletlenül a kezembe került német mesekönyv: Gertrud Malberg: Eine Hexe in unserem Haus. Szemben azzal amit a cím sugall, nem boszorkányos gyerekfantasy. A boszorkányok itt valóságos kislányok fantáziájában kelnek életre. A közös titok, közös játék, egy barátság lehetőségét teremti meg. Hogy aztán ebből a lehetőségből valóban lesz-e barátság... azt megtudjátok ha elolvassátok a könyvet. Minden esetre nagyon de nagyon nem olyan egyszerű ez a kérdés, ahogy felnőttként sokan tévesen emlékeznek vissza: "Leszel a barátom?" És már kész is. Az egymástól elszakadás, képesség arra, hogy meggyászoljunk egy elvesztett emberi kapcsolatot és nyissunk az új felé hétévesen semmivel se könnyebb, mint 37 évesen. Nagyon fontos dolgokról szól ez a könyv, és mindenféle direktség nélkül. Nem divatból csinálja, hanem mert talán a szerző éppúgy megélte ezt ahogy te vagy én. 




Nem csak szerzőként, olvasóként is gyengém a gyerekirodalom. Ennek örömére további 32 mesekönyvet olvastam el magyar nyelven, kortársakat és régebbieket egyaránt. A magyarul olvasott szerzők közül Sven Nordquist került ki abszolút nyertesen. Szerző és illusztrátor egyszemélyben. De róla és a többi magyar nyelven olvasott kedvencemről már áradoztam itt .


"A boszorkányok törek rostába ülve, vagy negyvenegy parázsszemmel megrakott pörgő rosta alakjában kelnek át a Dunán. Timaffy László feljegyzése szerint ezt énekelték:
Rolláré, rolláré, rolláré, rokolla,
Annál hívebb, annál hívebb, annál hívebb az alla."
27-28. oldal

Gunda Béla: A rostaforgató asszony


Helyes kis csokrot olvastam idén néprajzos könyvekből is: összesen hetet. Valamint 5 népmesés kötetet, ezekből egyet németül, egyet pedig angolul. Nyáron és tanév elején hagytam magam elcsábítani a regényeknek is: hat felnőtteknek szóló regényt olvastam, nem túl meglepő módon fantasy és néprajzos ihletésű mágikus realisztikus szépirodalom voltak. Jó fantasyt olvasni beavatás a varázsvilágba. Ami után az ember ép elmével és mindenféle furmányos szerek nélkül maximum sóvárogva vágyik, de aligha hiszi, hogy része lehet benne, azt megkapja a meséktől és a fantasytól. Ha írom, ha olvasom: a legcsodálatosabb látomások jutnak osztályrészemül, amikre egy modernkori "sámántanonc" csak vágyhat. 2017-ben Naomi Novik Rengetege és Andrus Kivirähk: Ördöngös idők vitt el a leginkább kedvemre való világba.  S aztán... akadt még itt két "életvezetési recept", Gretchen Rubin Boldogságterve és a Stíluskalauz, természetesen a minden évben újraolvasott karácsonyi könyvek, egy képregény és a moly.hu saját antológiája, a Csillagles amiben az én novelláim is szerepeltek. 




A legizgalmasabb könyves esemény mégis az volt számomra, hogy megjelent a második meseregényem, A tündérkapu titka. A székesfehérvári dedikálás kapcsán készült is velem erről egy interjú. 



És hogy mit kívánok nektek az Új Évre? Leljetek páfrányvirágot! :) 

"Debrecenben és Beregújfaluban arról beszélnek, hogy a páfrány virágja éjfélkor látható. A virág csillog, fényes, és aki magánál hordja a virágot vagy magot, megérti a madarak beszélgetését, megtudja a betegsége okát, és meglátja a földbe rejtett kincset is."
75. oldaldlal

Gunda Béla: A rostaforgató asszony


2017. december 10., vasárnap

A tündérkapu titka - megjelent a második mesekönyvem :)



Juhú megjelentem! :) a kosárban pedig ott vannak a varázskavicsok. 


2017. decemberében a Mikulás meghozta A tündérkapu titkát a KMK webboltjába, kilencedikén pedig egy igazán hangulatos könyvbemutatóra is sor került. 

Könnyű annak akinek ennyire jó fej családja van: amikor a költözködés- mesemondó fellépések közepette levegőt venni is alig volt időm, akkor a szüleim vetették bele magukat nagy lelkesen a bemutató szervezésébe. Anyukám ismét megvarrta a mesém egyik hősét, apu kartondobozokból felépítette díszletnek a mesebeli kaput, és az egész család beállt mikulásozás után tündérkavicsot festeni, hogy mindenkinek jusson, aki eljön a könyvbemutatóra. (És anyu még sütit is sütött, csak mondom). 



A fogadott nagybátyám másodszor is keresett nekem szabad termet a KMO -ban, ráadásul éppen azt, amiben a Lea és a viharbanyák bemutatója is volt.  Kezdő mesemondó barátném, Reznák Edit és édesanyám vállalták a mese részleteinek felolvasását, szerkesztőm, Kozma Réka pedig szuper kérdéseket talált ki. Nekem már csak annyi volt a dolgom, hogy felvegyem a kedvenc színeim és meséljek a közönségnek a regényről. 





Boróka története egy régi fehérvári nyáron kezdődött, amikor véletlenül összetalálkoztam egykori gimnáziumi osztálytársammal és a kisfiával. Az akkor 5 éves fiúcskáról kiderült, hogy egy ételallergia miatt nem ehet édességeket, viszont hatalmas vonzalmat érez a könyvek iránt. Amikor más gyerek az anyukáját cukorkáért cipeli a boltba, őt antikváriumba kell vinni mert könyvet kér. A dolog nagyon megérintett, így felajánlottam Rékának, hogy ha megmondják, mi a kisfiú kedvenc állata, írok neki róla egy mesét. Nemsokára kaptam is egy levelet: Lívió kedvenc állata egy fehér sárkány, és úgy hívják hogy Gilice. (Nem ám cica vagy kutya, hanem sárkány, ráadásul egy bizonyos). Így történt, hogy Lívió azóta is szülinapra, karácsonyra mesét kap, ami a sárkányról, és róla szól. Amikor pedig belekezdtem Boróka meséjébe, belecsempésztem egy kicsit őket is. 


Gombóc tündér és jómagam

A mesébe kerültek még a kelta tündérvilág hiedelemalakjai: persze kicsit újragondolva. Nagyon szeretek azzal játszani, hogy népmesei elemeket felhasználva saját világot teremtek. A felnőtt olvasó, aki ismeri az ír népmesék szabályosságait, tündéralakjait, majd jól szórakozik azon, hogy melyik figurát ihlette bheansidhe, melyiket pixie, és mit tettem hozzá én, a gyerekolvasóknak pedig remélem kedvet csinálok a népmesékhez. Egyébként olvasóként én is imádom az ilyen könyveket, szórakoztat, amikor felismerhetem a népmesékből, néprajzkönyvekből ismerős hiedelmeket. 


A másik dolog, amivel szívesen szórakozom írás közben, hogy tovább gondolom a lakóhelyem környékét, de akár a saját lakásunkat is. Például a 13. kerületi spájzunkban közvetlen átjáró vezet Középföldére, A tündérkapu titka tündéreinek varázskapuja pedig a Vizafogó teherpályaudvar egykori romkapuja:  

márpedig ez a vizafogói átjáró Tündérországba :)


A Lea és a viharbanyák boszorkányai pedig a székesfehérvári gyerekkori kert almafáján üldögéltek. Ha visszaolvasom egy-egy történetem, még ha mesebeli is a helyszín, én mindig látom magam előtt hogy mi hol játszódik. Személyes ismerőseim közül is sokan felismerhetik ezeket és jókat derülnek rajta. Remélem a történeteimet olvasó gyerekek is megtanulják majd így látni a világot. 


 A napi munkám során sok gyerekkel találkozom, természetesen ők is hatnak rám és a történeteimre. Nagyon szeretem hogy ma divatosak a különleges keresztnevek. Igazán mesébe illő a Zorka, a Bodza, a Mirkó, igazi tündérnév szerintem a Kiara, Léna is. Mivel ma már egyre gyakoribbak ezek, szerintem sokkal életszerűbb, ha a meseíró ilyen neveket is ad a főszereplőinek, hiszen mai gyerekeknek írok akiknek ez a napi valóság. Ráadásul ezek a nevek igazán jól passzolnak egy tündérekkel játszó, varázsvilágot járó gyerekhez. 







Igazán remek hangulatban telt a könyvbemutató, és hogy mégegyszer a családomra utaljak: édesapám gyakran hangoztatja, hogy ha rekordkísérletre készülsz, vedd meg előre a pezsgőt. Így én bizony két üveggel is vettem, barackos és almás gyerekpezsgőt. Megittuk! :)

még Frugilega, a Lea és a viharbanyák varjasboszorkája is tiszteletét tette :)



Mindenkinek köszönöm aki eljött!



Lemaradtál a könyvbemutatóról de szeretnél egy Tündérkaput? Szerezz egyet itt :)




2017. október 16., hétfő

Csillagles a Mályva utcában


...csak ültek fent a tetőn, Fátia kisasszony meg a tarka macska. Nem csináltak semmit, bámultak fölfelé. Bár azzal se lett volna baj, ha éppenséggel lefele néznek: aki naponta az eget járja, annak ismeretlen fogalom a tériszony. 

- Ma fájront van. Néha kell pihenni is. Ennyi nyüzsgés után! - mondta a kisasszony, és jólesően elnyújtózott a langyos cserepeken. - Ma csak lessük őket. 

A csillagok eleinte kissé feszengtek, de hozzászoktak a dologhoz. 

- Heló Fáti! Hoztam levendula fagyit kértek?
- Már hogyne, ugorj fel! 
- Nohiszen, könnyű azt mondani!

De a világszép, ám kerek Mályvarózsa valahogy csak felszuszakolta magát a nővére mellé a háztetőre. Mit kibír egy ilyen háztető...! Fagyi is jutott mindenkinek. Lila lett tőle az orruk. 





Na jó, valójában nem csak a Mályva utcában van csillagles, hanem a moly.hu Csillagles című antológiájában megjelent a Mályva utca című novellafüzérem több része. Az antológiát pedig én már a kezemben is tarthatom, sőt, már el is olvastam. 

A novellák története valahol tavaly karácsonykor kezdődött, amikor a férjem nagymamájának ajándékot kerestünk egy antikváriumban. Valami jó kis csíkos könyvre gondoltunk, ahogy válogattunk a Múzeum körúton, nagy kupac régi fényképen akadt meg a szemem. 1911 körüli portrék voltak, eredetiek. Fájni kezdett a szívem értük, hogy valaha ezek rettentő fontosak lehettek valakinek, hiszen nem véletlenül éltek túl két világháborút. És hát milyen nagyon kellett ezekre a sérülékeny papír holmikra vigyázni, hogy ma is a kezünkbe vehessük őket! Valakinek a szülei, vagy nagyszülei lehettek, esetleg soha viszont nem látott kedvese, és most itt osztogatják a képeket pár száz forintért a turistáknak... Valahogy nem éreztem rendben levőnek az egészet. Napokig töprengtem a dolgon, hogy igen oda megyek, megveszem, de aztán mit csinálok velük? 

És akkor elhatároztam, hogy új neveket, új történeteket kell írnom a képekhez. Hogy újra valakik lehessenek és az emberek újra szeressék őket. Így történt, hogy a moly.hu oldalra karcolgatni kezdtem a meséiket. Amikor pedig kiderült, hogy beválogatták a novellákat az antológiába, elhatároztam, hogy magammal viszem őket a könyvbemutatóra. Valami jópofa keretet gondoltam keresni a számukra, amire ráférnek azok a kézi csipkék is, amiket egy turkálóból mentettem ki hasonló érzelmi megfontolásokból. Végül a sors úgy hozta, hogy egy tervezett védett terület előzetes felmérésén az illegális hulladék között egy törött üvegű, két szárnyú, régi fa ablakra bukkantam. Nem keveset kellett könyörögnöm a férjemnek hogy cipeljük haza, de végül még egy jóbarátom és az egyik munkahelyi feljebbvalóm is besegített. 

Férfiklub
Két hónap munkám van benne, mire fogóval kihúzkodtam belőle a törött üveget, lecsiszoltam a fehér festéket és kifestettem maradék festékkel ilyen szép sötétbarnára. A feliratokat a férjem készítette, én varrtam fel a csipkét a keménypapírra, és a rajzok is tőlem származnak. A képeket képsarokkal rögzítettük, így bármikor meg lehet nézni a hátlapjukat is. Nagy-nagy örömmel cipeltük magunkkal a batárnagy ablakot metrón-villamoson a könyvbemutatóra. 

Sajnos az előző, Magánvégtelen című antológia könyvbemutatójára nem jutottam el, így idén úgy voltam vele, hogy ha kis piros elefántok potyognak is az égből, akkor is elmegyek. Hát, volt hogy úgy éreztem, hogy kiadós elefánt eső lesz, de csak eljutottunk. A molyos eseményekben azt szeretem legjobban, hogy annyi rég nem látott, vagy soselátott, ám internetről olyan kedves ismeretlen ismerőssel lehet találkozni, örülni egymásnak. Voltak pillanatok, amikor valóban azt se tudtam, merre forduljak, hogy ne maradjak le senki üdvözléséről.

Fátia kisasszony gratulációkat fogad - öninspiráló akvarell


A szervezők is alaposan kitettek magukért. És itt köszönném meg @Ciccnyog és @virezma molyoknak hogy harmadszorra is összehozták, hogy volt türelmük a szerzők millió egy kérdésének megválaszolására, a gondolom rengeteg írás elolvasására, értékelésére, és még egy ilyen szuper bemutatót is összehoztak nekünk. Igazán molyosan szeretetteljes rendezvény volt. 

Jó volt ismerős arcokat látni a közönség soraiban és a színpadon,  örültem a  gitárszónak, meg annak is, hogy bár nem voltak jelen, elhangzott a két illusztrátor üzenete és @Ciccnyog igazán személyes és kedves, az antológiák születésének ötletét elmesélő önvallomását is jólesett meghallgatni. 


Külön köszönöm a szervezőknek, hogy lehetőséget adtak rá, hogy elhangozzon az Édes kis túlzás című írásom, amit az édesanyám olvashatott fel. Még nem volt alkalmunk ilyen formában együtt dolgozni, de szerintem jól sikerült nagyon. 


Édes kis túlzás - Világszép Mályvarózsa, Keserédes úr


Amikor pedig végre belekukkanthattam az antológiába, megint találtam örülni valót: két, szívemnek nagyon kedves illusztrátor készítette a rajzokat, @Leoni Fátia kisasszonyról, @Lahara pedig Világszép Mályvarózsáról készített egy-egy igen jellemző képet. 

Amíg pedig a férjem a barátaimmal molyantológia afterpary gyanánt Trónok harca társasozott, addig én végre elolvashattam az antológiát: szép, erős a mezőny idén is. Most a versek fogtak meg jobban, de a prózából is akadt, amihez vissza-visszatérnek a gondolataim. A könyvbemutatón is elhangzott Az utolsó dedikáció, mókás-szomorú pillanatfelvétel Esterházy Péterről csodaszép.  

A legjobban a címadó vers, @csucsorka csillaglesen című műve tetszett, ezt azóta szinte kívülről fújom. Van annak valami elmondhatatlan bája, ahogy az ember megtalálja az apróban a nagyot, a férje szeplős hátán a saját univerzumát. És olyan jó, hogy nem csak be nem teljesült szerelmekről írnak hosszú és fájdalmas dolgokat idősödő férfiak (bocs, a felsős tankönyvem valahogy inkább ilyeneket tartalmazott), hanem végre egy költőnő, aki valami egészen gyönyörűt fogalmazott meg egy jól sikerült házasságról és a férjéről. 
 A másik, ami nagyon megtalált @Littlewood Pár nap címűje, amiben megleltem azt a rám talán túlságosan is jellemző, múltakba révedező nosztalgiát. Mégis csak volt valami jó a kamaszkorban, és akkor még észre se vettük. 
@déli_báb, @Fehér_Csaba meg @Psyche verseit is nagyon megszerettem, remélem Adéltól és Anettől is olvashatunk egyszer önálló kötetet! Csabától pedig itt olvashattok még! :)


az ablak a múltra
Hogy azért kicsit elégedetlenkedjek is, a Barhole-t továbbra is utálom. Nem otthonos ez a sötét, a zöld fénytől alig láttuk, ki van a színpadon. Nem tudom dicsérni, aki a pince- és romkocsmákat feltalálta. A másik bánatom az antológia előszava volt: túl messziről indít, és túl kevés köze van ahhoz, ami a könyvben van, nem eléggé szól nekünk, rólunk. 


Ámde összességében... Köszönöm moly.hu, @Bence, @Ciccnyog, @virezma, köszönöm a sok vidám barátnak akik az orrom alá tolták dedikálni az antológiájukat, akikkel összenevettünk, akiket hallhattam-olvashattam és rájuk csodálkozhattam. Jó hozzátok tartozni na! Mindörökkémoly. 



2017. szeptember 19., kedd

A jó mesékből nem lehet kinőni - gondolatok a kortárs gyerekirodalomról






Megkaptam a lehetőséget a Könyvmolyképző Kiadótól, hogy szeptember 9-én az Aranyláz rendezvényen részt vehettem a Mitől lesz egy mese a gyerekek nagy kedvence?című beszélgetésen Kozári Dorka, K. László Szilvia meseírókkal és Kozma Réka szerkesztővel.  

Azért is nagyon örültem a felkérésnek, mert épp a nyáron teljesítettem egy kis egyszemélyes kihívást: igyekeztem megismerkedni néhány, a moly.hu -n gyakran szembe jövő kortárs gyerekirodalmi művel. Nagyon kellemes kaland volt, a reggeli kása mellé képes meséket olvastam, a kedvenceimet felolvastam a férjemnek is. Húsz magyar nyelven megjelent mesekönyvet olvastam el a nyáron, így még egész sok példát is tudtam hozni a beszélgetésre.

Most a blogon is válaszolok a beszélgetésen előkerült kérdések egy részére, és megosztom a nyári olvasmányélményeimet is. 

Mitől is lesz jó szerintem egy mese? Például attól, hogy nem lehet belőle kinőni. Szerintem azokat a könyveket, amiket felnőttként csalódottan tol félre az ember, már hét évesen is kár volt elolvasni. Az igazán jó mese az, amit a felnőtt és a gyerek is szívesen olvas, akár a gyerekkel együtt olvasó szülő, akár maga a gyerek, felnőtt korában. Épp így van ez az illusztrációkkal is: ami egy felnőttnek is ízléses, vicces, azok az igazán jó képek. Idei nyári élményeim alapján kedvenc példám erre Sven Nordqvist Pettson és Findusz sorozata. A szerző maga az illusztrátor is, a rajzokon sok apró részlet van, még a 32 éves férjem is lelkesen keresgélte a muklákat. A Könyvmolyképző Kiadó könyvei közül pedig Bodor Attila: A ló, aki édességet tüsszentett  című lett családi kedvencünk: elsőre kissé meglepő a cím, de ha az ember túlteszi magát ezen az első meglepődésen (fúj, lótakony!) utána már nagyon rá lehet hangolódni Attila humorára, rengeteg belső poén forrása tud lenni a mese. 

"Egy ló mégsem lakhat örökké a kanapé mögött!" 
Bodor Attila: A ló aki édességet tüsszentett


  Szimonidesz Kovács Hajnalka finom akvarell festményei is olyanok, hogy nem csak a gyerekek fogadják szívesen az élénk színeket, hanem a szülők is elgyönyörködhetnek az igényes képeken.

Akiről még az derült ki a számomra hogy méltán híres, az Berg Judit és az ő Ruminije . Rumini amolyan Rejtő regényhős, gyerekeknek. Kedvesen ismerős figura a vásott kikötői csavargó, aki tengerre szállva leleményességével és bátorságával érdemli ki a kapitány megbecsülését. A kaland és a humor is olyasmi, ami a gyerek- és felnőtt olvasóknak is nagyon fontos. 

Manapság sokan beleesnek abba a hibába, hogy gyerekkönyvnek álcáznak kifejezetten felnőtteknek szóló történeteket, konkrétan felnőtteknek szóló szépirodalmi alkotások bújnak meg a gyerekkönyv címke alatt. Azt nem értem pontosan hogy miért teszik, mert elég hamar lebuknak vele, de ezt én a kisebbik hibának tartom. Ha kedvük van ilyesfajta álarcot (könyvek esetében álcímkét?) viselni, ám tegyék, ha amúgy jó irodalom, én ezt elnézem neki. Ha egy-két lelkes szépirodalom olvasó anyuka megszeretteti a gyerekével, (mert bizonyos korban a szülő hathat úgy a gyerekre, hogy ami anyának tetszik azt ő is szívesen olvassa), azzal nincs is semmi baj. Inkább azt tartom hibának, ha rossz irodalmat adnak a gyerek kezébe. Gyönge szövegre nincs mentség.

A beszélgetésen szóba kerültek a problémamegoldó mesék is: velem is történt már meg, hogy megkaptam a kérést: írj mesét válásról! Persze hiába, nem tudtam vele mihez kezdeni. Hiszen én magam sosem voltam elvált szülők gyereke, én sem váltam el, így a téma nem foglalkoztat, ettől aztán nem is tudnék róla hitelesen írni. Emellett a beszélgetésen is egyetértettem K. László Szilviával, szerintem is jó, ha a szülők kapnak segítséget ahhoz, hogy egy mesekönyv kapcsán tudjanak beszélgetni a gyerekekkel mozaik családok, a szivárvány családok, vagy a  halál elfogadásáról meg a  környezetvédelemről, de erőltetni nem érdemes. Nem minden írónak való minden téma, csak azért, mert valamilyen témára igény van, nem elvárható a szerzőtől hogy írjon róla. Egy író akárhogy csűrjük-csavarjuk, mégsem iparos mesterember, aki bármilyen széket elő tud állítani a vevő kérése szerint. Inkább bűvész, aki az általa ismert, valóságos dolgokat tudja úgy megmutatni, mint egy új csodát.



Valamennyire azért lehet és kell is alkalmazkodni ahhoz, hogy mi érdekli a közönséget, nem szabad teljesen elszakadni tőle, mert abból vagy valami rettenetes giccs lesz, vagy a fent említett szélsőség, a gyerekkönyv borító alatt megbúvó felnőtt irodalom. Kezdő szerzőknek ajánlom ehhez azt a gyakorlatot, ami nálam teljesen véletlenül alakult ki: egy rég látott, gimnáziumi osztálytársammal és a kisfiával futottam össze egyszer az utcán, és nekik ajánlottam fel, hogy írok a gyereknek mesét, ha megmondja, mi a kedvenc állata. Hamarosan kaptam egy üzenetet az anyukától, hogy egy fehér sárkány ez a kedvenc. Azóta születésnapra, névnapra, karácsonyra gyakran írok történeteket ennek a kisfiúnak az ő fehér sárkányáról Előtte gondosan interjút készítek az anyukával a facebookon, hogy épp mi érdekli a fiát: csillagászat, a tenger élővilága, vagy éppen egy időgép és a múlt nagy tudósai. És persze ő maga is mindig szerepel a történetben, a gyerekek azt is nagyon szeretik, ha ők maguk a mese hősei. 

A gyerekek azt is nagyon szeretik, ha maguk a szülők találnak ki nekik történeteket, ehhez nem kell profi szerzőnek lenni. Gyerekként nekem is azok voltak a kedvenc meséim, amiket a szüleim fejből meséltek, akár úgy, hogy én is beleszólhattam, hogy merre alakuljon a történet. Az Aranyláz színpadán Kozári Dorka  is megosztotta velünk, hogy ő is mesélt együtt az anyukájával kicsiként. 

Végezetül pedig ide teszem életem egyik első khm irodalmi alkotását. Ezt valószínűleg kevesen tudják rólam, de nem prózával, hanem versekkel kezdtem. Kamaszként rémesen cikinek éreztem, amikor a madarásztábor honlap szerkesztője előtúrta egy régesrégi antológiából a 8 éves kori verseim egyikét, de azóta kinőttem a kamaszkorból. Így itt hagyom nektek a végére, mosolyogni ér:




Kutya zenebona

Elöl megyen Bodri,

utána megy Berci,

hátuk mögött síppal-dobbal

a kicsi kis Morzsi.

(1994) (8 éves)




...és még egy külön köszönet @adricca molynak, amiért eljött meglátogatni, meghallgatni bennünket a kerekasztal beszélgetésen! :)

fotók: Lovranitsné Ollerinyi Valéria