Hajnali ludak

Velencei-tó, Dinnyés, Elzamajor

Fenyvesi László és a süvöltő, Babolcsai Sándor felvétele

Kezdetnek leszögezném, hogy fél ötkor kelni nem jó. Télen meg egészen kutyául rossz. De amikor Márti kocsijában mindenféle vidám nóták csendültek fel, már éreztem, hogy jóóó lesz ez... Amikor pedig a koromsötét téli hajnalból előbukkant Fenyvesi Laci, tökéletesen éber lettem és kíváncsian vártam, hogy ezúttal milyen előre kiszámíthatatlan, izgalmas dolgok történnek ma velünk. (Példának okáért, amíg Márti ki nem pakolt a kocsiból a maximum halványan kivehető gólyafészek, mint találkozóhely alá, azt se tudtam, hogy túrára jövök. Egyszerű madárgyűrűzésre és egyhelyben állós lúdlesésre számítottam. Hát nem... )

Laci azzal fogadta az egyébként szép számmal gyülekező kiránduló csapatot, hogy a Velencei-tavon több a vadlúd, mint a Fertőn, így átmentünk oda, egy kicsit meredek lépcsőjű kilátóhoz. Itt Laci elmesélte, hogy a Velencei-tó valaha kifli alakú volt! :) Része volt a Dinnyési Fertő, és háromszor akkora volt, mint manapság.

Ebben a réges-régi világban még pákászok dolgoztak  a tavon, akik "pákát", vagyis a gyékény bugáját gyűjtötték és hamuzsírral főzve a tűzrakás fontos alapanyagát készítették el belőle. Az itt halászó emberek pedig télen nádaratóknak álltak. 

Közben a nádból láttuk felreppenni a természetvédelem címermadarát, a nagy kócsagot, régi nevén nemes kócsagot. Valaha a magyar nemesség hordta ugyanis a madár egy-egy tollát, később viszont divatba jött az úri dámák között, akik a kalapkölteményeiket telezsúfolták a madár tollaival. Ez persze a kócsag kipusztulásához vezetett. Ám 1920-ban újra megtelepedett a kócsag Magyarországon, a Kis-Balatonon. Az első fészket a megtalálója őrizte, majd 1921-ben fogadták fel a madarak mellé az első kócsagőrt, aki a ma ismert természetvédelmi őrök elődje volt. Mára szerencsésen újratelepült Magyarországon többfelé is ez a szép madár, így a Dinnyési Fertőn és a Velencei-tónál is szép számmal akad belőle. 

Dinnyési Fertő, Babolcsai Sándor felvétele

Ahogy oszlott a köd, megszólaltak előttünk a récék, ludak is. A récék éjjel járnak táplálék után és nappalra repülnek be a tóra, hogy a nappali ragadozók ne tudják megtámadni őket. Az egészséges felnőtt ludat viszont még egy sas sem tudja elcsípni, így ők nappal járnak táplálék után, és éjjel, a rókától félve alszanak a vízen. Erre vártunk, hogy a ludak végre rászánják magukat a kirepülésre, a táplálkozóhelyek felé. A Velencei-tónál nyári ludakat hallottunk, amik nem azért kapták a nevüket, mintha csak nyáron volnának Magyarországon (bár egy részük valóban elvonul), hanem onnan, hogy ez az egyetlen fészkelő fajunk. Sajnos épp akkor indultak el a tóról, amikor leértünk a toronyból, de így is láthattuk őket egy kicsit. 

Visszatérve a Dinnyési Fertőre a fehér hókájú nagy lilikeket hallottuk, rokona, a sárga szemgyűrűs kislilik nem olyan szerencsés, mint a kócsag: erősen megfogyatkozott, a kihalás szélén áll. A fertőn 20 éve még jóval gyakoribb volt a vetési lúd is, ezek helyét ma inkább a nagy lilikek vették át. Meglepő tömegben jelent meg viszont a Fertőn a vörös nyakú lúd: bár bennünket nem örvendeztettek meg jelenlétükkel, nem olyan régen negyvenhét példányt számoltak meg itt. Ennek oka bulgáriai telelőhelyének megszűnése lehet. 

kék cinege, Babolcsai Sándor felvétele

A nyári ludak egyébként érdekes viselkedést mutatnak a Fertőn, ahogy ezt Fenyvesi Laci megfigyelte: mivel a borjaikért aggódó szürkemarhák mindenhol üldözik a rókát, megtapossák a kotorékokat is (ámbár a róka igazán nem sokat tudna ártani a jól megtermett anyák által védelmezett borjaknak, amik maguk se éppen aprócskák), a ludak követni kezdték a marhákat a fiókáikkal. Bárhová terelték is a csordát, a libák utánuk úsztak a Dinnyés-Kajtori csatornán. 

A kirándulás során az emlősök is képviseltették magukat érdekességként, bár mindössze egy fajjal: az út szélén elpusztult cickányt találtunk. Laci a távcsövet megfordítva, nagyítónak használva azt megmutatta, hogy a fehér fogú keleti cickányról van szó. Talán egy róka hajította el, megérezve a "cickányszagot". Ennek a példánynak már nem sokat használ, de talán a példájából okulva a róka előbb-utóbb megtanulja, hogy a cickányok büdösek, nem érdemes fáradozni az elfogásukkal mert még a ravaszdinak sem lesz ízlése elfogyasztani őket. A legtöbb bagoly sem eszi meg a cickányt, nem úgy a gyöngybagoly, amely jó ízűen belakmározik belőle. (Csak a csontjait hagyja meg, amiket a kutatók kipiszkálnak a bagolyköpetből és meg tudják határozni belőle a környék kisemlős faunáját. Minden jó valamire!)

ott megyünk! :) Babolcsai Sándor felvétele

Mire a madarászhálókhoz érkeztünk, már jópár apró énekesmadarat fogott nekünk Márti és Zsuzsa. A nádasban egyébként kevésbé gyakori széncinegéből is jópár akadt, kék cinegét, fekete rigót, függő cinegét nézegethettünk gyűrűzés közben. (Ilyen korai órán és cudar időben pedig nem volt gyerekcsoport, így a madársimogatás után ácsingózó felnőttek is engedhettek szabadon madarat). Nagy sikert aratott az a tojó függőcinege, akiről Laci elmesélte, hogy bizony, függőcinegééknél a hím építi a fészket, de ha a tojónak nem tetszik, kíméletlenül szétszedi a bonyolult alkotmányt. Szerencséje volt annak a süvöltőnek, amit talán karvaly kapott el de eresztett is szabadon valamiért: újabb ragadozó helyett Laci találta meg, így mi megnézhettük közelről és talán megúszta némi szárnysérüléssel a kalandot. 

A közeli nádas felett kékes rétihéja szállt és a rackajuhok rohangáltak valami, csak általuk látott veszedelem elől. Nem mondom, hogy felmelegedett az idő, de megint felejthetetlen élményekkel gazdagabban térhettünk haza. 

A szép fotókért külön köszönet Babolcsai Sándornak :)